Senki sem kérdezte. Soha senkinek sem jutott eszébe, hogy
megkérdezze…
Nekem az első kérdésem lenne, az első, amit feltennék
magamnak, ha kívülálló lennék.
Talán azért, mert az interjú-jellegű kérdések mindig sokkal
érdekesebbek voltak számomra, vagy csak talán azért, mert még él bennem a
gyermek.
A gyermek, aki kíváncsi.
A felnőttek, a megkeseredettek nem ilyenek.
Elméjükbe lassan, de szinte természetes módon ivódik be a
tény, hogy valami végéhez értem.
Minden kérdésük puszta tetszelgés, melyek szürkék,
terhesek és az unalom szürke fátyolában lengedeznek az tavaszii szellő szárnyán.
Minden erre a pillanatra irányul és a jövőre.
Senki nem keresi a kislányt, aki az út során megtört,
senkit nem érdekel, hogy megélte-e a várt pillanatot.
Így hát senki nem is sejti,hogy a lány,akinek boldogság
csillogott a szemében,aki kezében szerette volna tartani a csillagokat mára
tudja:távoli csodák azok,s pusztítóan égetnek.
Tovatűnt az öröm ragyogása is: már csak a könnyek
csillognak, csurognak: valami megváltozott.
Egy darab elveszett belőle.
Már súlyos félelem ereszkedik rá és minden reménysugarába
bele is ékelődik, így már óvatosabban szeret, könnyebben enged.
Megtanulta, hogyan ismerje fel a valódi értékeket, tudja,
kire számíthat.
Már járt ott, ahova az álmai miatt került.
Ott volt.
Ott volt és visszajött.
Talán nem is tudod, mekkora út volt az.
Akkora erőfeszítés, mint hófehér tüllszoknyában, fehér
balettcipőben, vérző lábbal, mosolyogva végig táncolni egy előadást. Végig. Az
elejétől a végéig, mosolyogva.
Szenvedett és kicsit bele is halt.
Talán már itt sem lenne, ha nem akarna itt lenni. De itt
van.
Itt van és te is itt vagy, de mégsem teszed fel a
kérdést.
Nem teszed fel, mert az egyetlen kérdésed az, hogy mi is
a kérdés..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése